László György: Növő kicsinyedés

Nő az étvágyuk a köveknek,

a fekete agyagos földnek,

szemeim portásai lesznek

minden szép képet kitörölnek.

Nő a források szikkadása,

fejem kútjából kiszikkadnak

üde tükreik ráadása:

tűnt gondolatban elmaradnak.

Minden nő, ami kicsinyedik,

s jelentéktelen lesz a fontos,

hiába az út szélesedik,

a lépés előtt gödrös, doroncsos.

Én is keresem, ami veszve

s elveszettként mégis megnyertem,

alvásaimból ébredezve,

világra szóló fényű telken.

László György: Koszorút viszek

Koszorút viszek neked, Anyám,

gyöngyvirág koszorút,

Apám mellőled felkél,

kilöki magát a doroncsok alól,

átadom neki, hogy elvigye neked,

felébresszen sok éves szundítás után,

menyasszonyként ébredsz,

s ő újult vőlegény, átadom

neki a homlokodra szánt

menyasszony koszorút,

s kézen fogva menyegzőre mentek,

s az új időkből ott

újra előhívtok engem:

nászos koszorúd virultában,

hogy lásson az Idő.